Tanítványképző akadémia

2016. május 18. | Kategória: hírek, média

Ifjaink is részt vettek az Exodus Tanítványképző Akadémiáján, erről Kajántó Beáta élesdi résztvevő írt egy beszámolót:

 

Azzal szeretném kezdeni ezt a beszámolót, hogy elmondjam: ez a Tanítványképző Akadémia az egyik legjobb dolog volt az életemben, ami eddig történt velem, de hogy az elmúlt fél évemben a leges-leges-legjobb, az biztos! A záró hétvégét megelőző alkalmakról is mindig úgy mentem el, hogy alig vártam a következő találkozást a vezetőkkel, Jim Brownnal és David Gilkinsonnal és a többiekkel, akikkel ott ismerkedtem meg és csodálatos barátaimmá váltak, de ez a legutolsó, három napos alkalom még felejthetetlenebb volt és minden elvárást felülmúlt!

A közös hétvége egy péntek esti közös vacsorával kezdődött, ahol összegyőltünk mind azok, akik együtt voltunk a fél éven át szinte havonta megtatott alkalmakon, majd a finom testi táplálékot gazdag lelki táplálék követte (ahogy ez mindig is volt Szutoron). Közösen visszaemlékeztünk az együtt tanultakra, arra, hogy milyen kell legyen a jó tanítvány, mire jók a kiscsoportos beszélgetések, a mentorálás, a nagyobb gyülekezeti alkalmak és hogyan lehetünk innovatívak és kreatívak az ifjúsági munkában. Szombat éjszaka a magyarországi csoport is csatlakozott hozzánk, ami számomra az egyik kiemelkedő pontja volt a Tanítványképzőnek, mert bár soha nem találkoztunk azelőtt, a Krisztusban testvérként közeledtünk egymáshoz, és mivel ők hitben és missziós munkában is tapasztaltabbak nálunk, nagyon sokat tanultam tőlük.

Mi is történt még a hétvégén? Együtt, a két csoport, szombaton kora reggel elindultunk meglátogatni egy pásztort és a nyáját, arra keresve a választ, hogy milyen is a jó pásztor. Mivel én kisvárosban lakom, sok pásztort láttam már életemben, de be kell valljam, hogy nagyon sok mindent tanultam ettől a munkájához kiválóan értő, mély hitű embertől. És akkor döbbentünk csak rá igazán, ahogy a saját szemünkkel is megtapasztalhattuk, hogy a Jó Pásztor soha nem hagyja ott az elveszett juhait és azok mindig biztonságban és vezetve tudhatják magukat. Este a szomszédban lakó Mária néni bizonyságátételét hallgattuk meg és a Szentlélek segítségével a nyelvi akadályokat leküzdve sikerült mindannyian megértsük, hogy szőlővesszőként a Szőlőtőből kinőve hogyan is teremthetünk sok és áldott gyümölcsöt az Ő dicsőségére.

IMG_7505A „tanulmányi kirándulsok” mellett természetesen nem maradhattak el a csapatépítő játékok sem, ahol rájöttünk, hogy vakon nem is olyan könnyű rombuszt formálni egy kötélből és azt is megtapasztalhattuk, hogy egyetlen rosszabb dolog van annál, ha valaki vakon halad a bozótban: az, ha vakvezető. De természetesen nem hiányozhattak a dicsőítések sem, szóljanak azok a tréning teremben, reggel hatkor a szobák ajtajában, a tábortűz mellett, vagy a hegy tetején, ahol a csúcsok visszhangozták az Áldom szent neved sorait, amit talán eddig is sokszor énekeltünk, de ilyen tiszta szíből talán még soha. A „kötelező” programon kívül a szobákban éjszakába nyúlóan tovább kerestük Isten jelenlétét és bizonyságot téve elmondtuk egymásnak életünk egy-egy meghatározó eseményét és akkor döbbentem rá igazán a közösség áldásosságára, mert társaim olyan kérdéseimre adtak választ, amelyekre már nagyon régen kerestem. A Tanítványképző előtt csak elképzelni tudtam, hogy milyen is a tökéletes keresztyén közösség, de itt meg is tapasztaltam azt.

A vasárnap volt az egész félévből a lejobb és egyszere a legrosszabb nap is. A legjobb volt, mert együtt elmentünk Kécre, ahol a kibocsátó istentiszteleten elindíottak minket a munkára és a legrosszabb, mert ez volt a tanítványképző utolsó napja és mind tudtuk már reggel, ahogy megébredtünk a gitár és az ébresztő csapat hangjára, hogy így, mind együtt, talán aznap találkozunk utoljára. Az istentiszteletről sokat igazából nem tudok mondani, de nem azért, mert nem lenne mit, hanem azért, mert nincsenek szavak leírni azt az áldásos együttlétet, amiben ott részem volt. Azelőtt még soha nem éreztem annyira biztosan, mint azon a délutánon, a Szetlélek jelenlétét. Mindnyájan egy családként, testvérekként vettünk Úrvacsorát, amely nem volt annyira kötött és ünnepélyes, mint a „normális” istentiszteleteken, de mégis, a maga egyszerűségével a legemlékezetesbbként marad meg az életemben. Végül az Élő Kövekkel való dicsőítést követően kivonultunk az udvarra megcsinálni az utolsó közös képeket és átadni az utolsó szoros öleléseket és azután mindennek vége lett.

Vagy inkább csak akkor kezdődött? Mások nevében nem beszélhetek, de számomra az a délután egy új kezdet volt, az egész Tanítványképző Akadémiával együtt. Mert ott olyan megerősítést, bátorítást, lelki táplálékot, tanítást, barátokat, testvéreket kaptam, amik határozottan és magabiztosan indíanak az útra. A félénkségem és visszahúzódottságom, amit az egyik alkalmon, amikor a hátrányosabb tulajdonságainkról beszélgettünk, első helyen említetem meg, mintha kámforként tűnt volna el azon a hétvégén és azóta sem mutatja jeleit.

Mi történt azóta? Eltelt három nap, és én azóta nem győzöm gyönyörködni Isten hatalmasságában és gondviselésében, azóta szüntelen Őt dicsőítem, minden gondolatomban Ő jár, Vele kelek, Vele alszok el és miatta mosolyodok el a nap különböző pillanataiban, mert eszembe jut az a végtlen szeretet, amit felém áraszt. És tudom, hogy ez a boldog állapotom nem fog elmúlni egyhamar, ahogy az Ő állandó gondviselése sem.

Áldom az Urat nap mint nap az Ő csodáiért és a Tanítványképző Akadémiáért, azért, hogy bár néha megpróbáltatások árán, de mindannyiunkat összegyűjtött, a vezetőket felhasználva tanított minket és minden pillanatban jelen volt. Az az istentisztelet valóban nem a vég volt, hanem valami újnak és jónak a kezdete!

IMG_7516